1. fejezet

Kockázat.

Ezen az egy szón milyen sok dolog múlik. Veszthetünk és nyerhetünk is. Én sokszor kockáztattam életem során. Amikor 11 évesen lementem barátaimmal csapóajtó alá, nyertem. Ha nem tettem volna meg Voldemort már réges-rég visszatért volna, és sokkal erősebb lenne. 12 éves koromban is sok minden múlott rajtam. Ha akkor nem megyek le a Titkok Kamrájába, Ginny már nem élne. Tehát itt is nyertem, de kérdéses volt, hogy mikor fordul meg a szerencsém. 13 évesen sajnos vesztettem. Ha akkor Sirius és Remus megöli Féregfarkot, és nem állok az útukba, talán Voldemort Peter segítsége nélkül vissza sem tért volna. 14 évesen Cedric élete a kezembe volt. Sajnos ő meghalt és a Sötét Nagyúr is visszatért, tehát ekkor vesztettem. 15 évesen nagyon sok barátomat elveszthettem volna, de nem történt nagyobb bajuk. Viszont Sirius meghalt és ezután már nem mertem kockáztatni. 16 évesen egyáltalán nem kockáztattam, ezért vesztettem el Ginnyt. Ő volt a második szerelmem, de nem akartam, hogy valami baja essen. Ma már egy nagyon kicsit bánom, hogy ilyen könnyen feladtam, de így nincs már akkora veszélyben.

4 év telt el az óta és Ginny boldog családjával és kiváló auror. Én és Ron is aurorok lettünk, de Hermione gyógyító lett. Milyen különös. Hermione, aki mindig is erős volt, most is annak mutatja magát, de én ismerem és tudom, hogy legbelül nagyon fél. Azt viszont nem tudom megfejteni, hogy mitől retteg. Nagyon sokat találkozunk. Ronnal nem házasodott össze, mert még 17 évesen összevesztek. Tudom, nagyon sokat veszekedtek, de azon a napon valamelyiküknél betelt a pohár. Egyikük sem mondta el, hogy min kaptak össze, de ez sokkal komolyabb dolog lehetett, mint a bájitaltan dolgozat lemásolása.

Most is őt várom. Gyűlés lesz a Grimmauld téri házamban, mert Voldemortot sajnos még mindig nem sikerült legyőznöm. Nagyon sokat gondolkoztam ezen a dolgon, de valami még mindig hiányzik ahhoz, hogy végezzek vele. Hermione szerint nincs bennem elég lelki erő. Lehet, de vajon miért nincs. Valaki kopogott az ajtón. Ahhoz még túl korán volt, hogy bármelyik rendtag jöhessen, így nem tudtam mire vélni a dolgot. Kinyitottam az ajtót. Hermione volt az. Egy gyönyörű fehér talárban volt, amelyen a Szent Mungó címere díszelgett. Nagyon karikásak voltak a szemei, mert 48 órás műszakja volt. Szinte beesett az ajtón. Még szerencse, hogy idejében elkaptam. Fáradtan körülnézett.

- Jaj, bocsi Harry. Azt hiszem, hogy félre hoppanáltam. – védekezett a lány és már indult is volna, de nem engedhettem, hogy így hoppanálgasson. A végén még baja esik.

- Ne Hermione! Aludj csak itt! Van itt elég szoba és amúgy is, nemsokára kezdődik a gyűlés és addig már felesleges hazamenned – mondtam neki és, úgy tűnt, hogy meggyőztem, mert visszafordult.

- Köszi! El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! – hálálkodott Hermione, majd szépen, lassan felvezettem a lépcsőn. Már nagyon fáradt lehetett, mert csak úgy ráborult az ágyra. Szépen betakargattam. Még vetett rám egy hálás pillantást, utána mély álomba szenderült. Még sokáig álltam az ágya mellett. Nem tudom, valahogy olyan gyönyörű volt. Nem bírtam róla levenni a szemem úgy, mint a karácsonyi bálon. Lehet, hogy beleszerettem Hermionéba? Miket gondolok én, hiszen ő a barátom. Mindig is fontos volt nekem, de sosem néztem rá úgy, mint egy nőre. Olyan természetesnek hittem, hogy ott volt mindig mellettem és csak most döbbentem csak rá, hogy milyen rossz lenne, ha elveszíteném. Megnézetem az órám, és döbbenten láttam, hogy 5 perc múlva kezdődik a tanácskozás. Hallottam lentről hangokat. Lassan ébresztgetni kezdtem Hermionét. Annyira nem akaródzott felkelni, de muszáj volt lejönnie, mert ez egy nagyon fontos megbeszélés volt. Végül megadta magát. Először azt sem tudta, hogy hol van, de amint engem észrevett, rájött. Még így álmosan is olyan gyönyörű volt, nem is tudtam, hogy miért nem vettem ezt észre rajta korábban. Kócos fürtjeit egy könnyű bűbájjal rendbe rakta, és egy vasaló bűbájjal megigazította a ruháját. Én addig varázsoltam neki egy kávét. Gyorsan lehajtotta és már indultunk is. Az egyik lépcsőfordulóban megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha megcsókolnám. Már megint hova kalandoznak a gondolataim? Talán mégis szeretem? Többször is közel kerültünk egymáshoz. Éreztem, hogy muszáj megtennem. Nem tudtam, hogy ő mire gondol, de éreztem, hogy én sem vagyok számára közömbös. Végül az utolsó emeletnél határozott cselekedetre szántam el magam. Megállítottam és a szemébe néztem. Most utoljára szerettem volna kockáztatni. Aki mer, az nyer. Gyönyörű barna szemében már nyoma sem volt álmosságnak, hanem kíváncsisággal nézett rám.

- Hermione csak annyit szeretnék neked mondani, hogy… - itt tartottam egy kis hatásszünetet. Ő rám nézett, nem is tudom, mintha reménykedést láttam volna a szemében, ezért felbátorodtam.

- Szeretlek – suttogtam. Hermione nagyon meglepődött. Vártam, hogy mit fog tenni. Csak álltunk hosszú percekig némán. Már kezdtem feladni a reményt, de az utolsó pillanatban felsikított. Azt gondoltam, hogy az álmosság miatt nehezen jutottak el hozzá a szavaim, de hirtelen elkezdtek omlani belőle a szavak.

- Harry, én is nagyon szeretlek! Már nem is tudom, hogy mióta! Nagyon sokáig éltem ezzel a tudattal, de a végén már teljesen feladtam. Emiatt szakítottam Ronnal is, mert megtudta, hogy mit érzek irántad! Kívülről nagyon erősnek tűntem, de legbelül annyira féltem, nem is inkább féltettelek – mondta boldogan a lány, de már cseppet sem volt álmos. Végül kéz a kézben lementünk a gyűlésre. Tehát érdemes néha kockáztatni, de az is igaz, hogy kockázat nélkül nincs vereség.

2. fejezet

2 év telt el, mióta utoljára kockáztattam. Azóta boldog házasságban élek Hermionéval és most várja első gyermekünket. Az esküvőnk nem volt olyan, amilyenről minden lány álmodik. Hermione azonban egy cseppet sem bánta. Ragaszkodott azonban a díszes virágcsokrokhoz, amelyet a mennyasszony a szertartás után eldob és, aki elkapja, az fogházasodni. Hatalmas nagy fogadást is tartottunk a Grimmauld téren. Mindenki nagyon boldog volt, kivéve Ront. Mikor megtudta, hogy összeházasodunk nagyon megsértődött. Alig bírtuk rávenni, hogy eljöjjön az esküvőre. Még tisztán emlékszem arra a pillanatra is, amikor Hermione bejelentette, hogy gyereket vár. Sohasem voltam még olyan boldog. Újdonsült feleségem szerint én az iskolában mindig csak szomorkodtam. Sohasem nevettem olyan igazán felhőtlenül. De mostmár minden megváltozott. Sokkal könnyebb úgy viselni ezt a hatalmas terhet, hogy érzem, valaki tiszta szívéből szeret. Hermione mindig mondja, hogy tegyek egy kicsit rá is abból a súlyból, ami rajtam van. Érzem, hogy egyre közeledik a végső küzdelem. Az emberek arcán félelem tükröződik, de az utcákon nagy a csend. Az éj leple alatt megannyi nőt és gyermeket rabolnak el a halálfalók. Ez nyugtalansággal tölt el. Hermionét sohasem engedem el egyedül, még a boltban sem. Őt idegesíti ez a nagy aggódás, de valahol a lelke mélyén tudja, hogy ez így jó. Tonks is gyermeket vár, így kettecskén töltik mindennapjaikat, míg szeretteik mindent megtesznek biztonságuk érdekében. Mindig úgy érkezem haza, hogy hallom nevetgélésüket és ilyenkor mindig megnyugodom. De sokszor úgy lépek be az ajtón, hogy kísértetiesen nagy a csend. Viszont, amikor meglátom őt az ágyon üldögélni, mindig elmosolyodom. Általában valaki az életét vesztette, és tiszteletből nem nevetgélnek. Ma azonban valami másról volt szó. A küszöbön állva nem hallottam sem kacagást, sem kísérteties némaságot. Valaki hangos zokogását hallottam. Azonnal beszaladtam a nappaliba. Hermione az ágyon feküdt kisírt szemekkel, reményveszetten zokogva. Rögtön mellétérdeltem és megkérdeztem, hogy mi a baj:

- Tonks és én néhány rendtaggal… elmentünk a boltba és, és, és… - nem bírta folytatni, mert előtört belőle a keserves sírás.

- És mi történt?- kérdeztem, de amint feltettem a kérdést, már tudtam a választ.

- Megtámadtak minket, a rendtagokkal hamar elbántak, de Tonks… Tonks – dadogta Hermione, egy percre visszafojtva könnyeit – azt hitték, hogy Tonks a te feleséged és elrabolták – mondta kétségbeesetten a nő, majd folytatta sírását, mostmár Harryre borulva.

- Micsoda?- kérdeztem megrémülve, de egy kicsit megkönnyebbülve. Nem is tudom, hogy mit tettem volna, ha Hermionét elrabolják. Most azonban rajtam a sor, hogy közöljem Lupinnal a rossz hírt. Hermionét nem hagyhattam itt ilyen állapotban, ezért szóltam az egyik házimanónak, hogy gyújtson be a szobánkban. Gyengéden felemeltem, a még mindig keservesen zokogó nőt és felvittem az emeletre. Nagy szüksége van most egy alvásra. A szobában halkan ropogott a tűz. Ez mintha egy kicsit megnyugtatta volna szerelmemet. Óvatosan lefektettem a franciaágyra, és betakargattam. Behúztam a függönyt és leültem az ágy szélére. Késleltetni akartam a pillanatot, amikor be kell majd számolnom Lupinnak az eseményekről. Valószínűleg nyugodtan üldögél a minisztériumban és nézegeti felesége képét. Ebben a pillanatban hatalmas pánik lett úrrá rajtam. Minél hamarabb meg kell találnom Tonks-ot. Szinte fel sem fogtam feleségem szavainak lényegét, úgy aggódtam az állapotáért. Felpattantam az ágyról, de még megpusziltam a már békésen alvó szerelmemet. Nagy trauma érhette, és ez nem tesz jót sem neki, sem a babának. Halkan bezártam magam után az ajtót és elhoppanáltam a minisztériumba. Az előtérbe érve szét sem néztem, úgy rohantam. Hallottam az őrvarázsló dühös kiabálását, de erre most nem volt idő. Az iroda ajtaja elé érve türelmetlenül bekopogtam, majd egy “Szabad” kiáltás után, beestem az ajtón.

- Szervusz Harry!- köszönt széles mosollyal az arcán volt sötét varázslatok kivédése tanárom. A szobában hatalmas rend fogadott. Minden pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Bezzeg ha az én irodámba jött volna be valaki…

- Rossz hírt szeretnék magával közölni Lupin professzor – kezdtem bele mondókámba. Az említett arcáról rögtön lehervadt a mosoly.

- Az ön feleségét elrabolták a halálfalók - mondtam ki a szörnyű szavakat. Lupin az arcára tapasztotta ujjait. Azonban észbe kapott és azonnal felpattant székéről. Megpróbálta elrejteni könnyeit, de nem nagyon sikerült neki. Én a helyében törtem zúztam volna, de eléggé jól viselte a dolgot. Mikor mindketten készen voltunk a hoppanálásra, elindultunk a halálfalók legfőbb hadiszállására, a Malfoy kúriára.

3. fejezet